Az albumról
Capella Savaria:
Balázs István - hegedű (2-4, 7)
Bognár György - hegedű (3, 7)
Falvay Cseperke - gordonka (7)
Dabasi László - brácsa (2, 3)
Németh Pál - fuvola (8)
Gáspár Kornélia - fuvola (8)
Szili Mihály - hegedű
Simkó Imre - hegedű
Lissauer Péter - hegedű
Tarnai György - hegedű
Szép Emőke - hegedű
Orosz Judit - brácsa
Horváth M. Mária - cselló
Janzsó György - nagybőgő
Hotzi László - oboa
Brandisz Márton - oboa
Tornyos Tibor - kürt
Maitz József - kürt
Mohl Imre - fagott
Művészeti vezető: Németh Pál
Részlet a CD ismertetőjéből:
Magyar, magyar tánc, hongroise, ungaresca, Ungarisch, hungaricus a neve évszázadokon át a magyar, magyaros vagy magyarosnak vélt táncmuzsikának, ugyanúgy, ahogy nemzete nevét viselte a német Allemande vagy tedesca, az angol anglaise, a skót écossaise. A sokféle név is mutatja, hogy ez a muzsika széles földrajzi területen és hosszú időn át népszerű volt - ha ugyan helyes a múltidő használata. Ennek a tánczenének ugyanis mindmáig folyamatos utóélete van, és amint a legkorábbi magyar tánclejegyzés éppen Itáliából való (Giovanni Picchi tabulatúráskönyvéből, 1620-ból), ugyanúgy a magyar táncmuzsika és az abból kisarjadt "nóta" mai előadói, a magyarországi cigányzenekarok az egész világon terjesztik ezt a - több-kevesebb joggal specifikusan magyarnak tartott - muzsikát.
A magyar zenetörténeti kutatás máig adósunk ennek a tánczenének eredet-vizsgálatával. Egy-két évtizeddel ezelőtt ma ismert emlékeinek még felét sem tartottuk számon. 1952-ben Kodály így írt: "1689-től az 1780-as évekig, kereken száz esztendeig semmiféle adatunk nincs a magyar tánc zenéjéről, egyáltalán alig valami a zenéről..." Pedig ez a tánczene, amelyik korábban a "magyar", későbben - egyik legjellegzetesebb megszólaltatási alkalmáról, a katonatoborzó verbuválásról - a "verbunk(os)" néven vált közismertté, alighanem ebben az időben keletkezett. A feltételezések szerint alapját a népi/paraszti tánczene szolgáltatta, amelyet színezve át- meg átszőttek az európai török megszállás által terjesztett arabos-balkánias bővített másodos dallamfordulatok, és amelyet az európai rokokó műzene periodizáló formaképzése és dúr-moll harmonizálása is befolyásolt, és aminek jellegezetes stílusjegye lett (talán a barokk inégal [egyenetlen] játékmód hagyományaképpen) a pontozott ritmus. A legutóbbi évtizedekben előkerült emlékek felbukkanásáig mindenesetre a bécsi, Bécs körüli szimfonikus és kamarazene "all’ ongarese", "alla turca", "alla zingarese" tételei őrizték meg ennek a tánczenének korai emlékeit. Annak ellenére, hogy a ránk maradt feljegyzések száma csekély, ez a zene a maga idejében igen elterjedt volt: játszotta úri dilettáns, paraszt muzsikus, zsidó banda, cigányokból alakult kisebb vagy nagyobb együttes. A felvilágosodás és a reformkor évtizedeiben éppen úgy a nemzet sok évszázados, ősi, közös hagyományának tekintették, mint a magyar nyelvet vagy a zsinóros "magyar" öltözetet is.
Néhány évtizednyi fejlődés után, az 1800-as évek közepe táján váltak a magyarországi cigánymuzsikusok ennek a tánczenének monopolista letéteményeseivé. Kezükön - szinte mindmáig - szünet nélkül változott ennek a muzsikának a stílusa, de egy dallami alapréteg, az előadás rögtönözve-díszített és hagyományszabta modellek szerint harmonizált jellege már mintegy százötven éve változatlan.
Ez az ősi tradíciónak vélt verbunkos-muzsika jelentette a zeneszerzők számára is a stílusmeghatározó hagyományt az elmúlt század második felében, s még századunk első évtizedében - így a fiatal Bartók számára - is ez volt a zene nemzeti nyelve (mindaddig, amíg gyűjtőútjai során rá nem bukkant az ősi paraszti dallamvilágra). Gazdag dalirodalom, virtuóz hegedű- és zongoramuzsika (pl. Liszt magyaros művei is), kamarazene, sőt operák is születtek, amelyeknek meghatározó stílusrétegét adta ez a tánczene.
A nemzeti zene "hiányzó évszázadainak" emlékeit keresve kutatta fel hazai és külföldi könyvtárakban, archívumokban és magángyűjteményekben Domokos Pál Péter azt a majd kétszázötven táncdallamot, amelyet előbb apránként, majd 1978-ban összegyűjtve is publikált (Hangszeres magyar tánczene a XVIII. században. Akadémiai Kiadó, Budapest). A dallamok egy része a XVIII. századból való, de az ezt követő évtizedekből is szép számmal bukkantak elő búvárkodása nyomán korábban még ismeretlen dallamemlékek. A magyar nyelvterület legkülönbözőbb vidékeiről származó források feljegyzései igen tarka képet mutatnak: nagy részük egy szólamban őrizte meg a dallamot, más kotta zongora-letét alakjában, vagy két hegedűre alkalmazva, a leggazdagabban pedig zenekarra meghangszerelt formában örökítették ránk a hajdanvolt korok tánczenéjét. A lejegyzők is igen különböző fokon voltak képesek rögzíteni a hangzó muzsikát: a leírt kotta olykor éppen csak dallamvázlat, amelyik csak a stílus ismeretében szabadon kidíszített előadásban mutatja meg valódi arculatát, más feljegyzések pedig tökéletlenebbbül vagy tökéletesebben követik a valójában mindig rögtönözve kimintázott játékmóddal megszólaltatott melódiákat.
A korszak eredeti hangszerein játszó Capella Savaria muzsikusai részben a barokk zene előadásán nevelkedett improvizációs praxisuk segítségével, részben az élő népzenei gyakorlat mintái nyomán "öltöztették" fel a sokszor csak vázlatosan feljegyzett dallamokat; más, részletesebb notációjú tételeket kevesebb hozzátétellel, "kottahűbben" szólaltatnak meg.
Székely András