Az albumról
Budapesti Kórus (karigazgató: Forrai Miklós)
Vezényel: Ferencsik János
Rézslet a CD ismertetőjéből:
Cantata Profana
1930. szeptember 8-án fejezte be Bartók a Cantata profana komponálását. A mű keletkezésének történetéről keveset tudunk, csupán néhány későbbi dokumentum alapján következtethetünk arra, hogy ezt a mintegy húszperces kantátát Bartók egy nagyobb, három vagy négy részből álló ciklus első darabjának szánta. A román szövegre komponált Cantata profana mellé feltehetően egy szlovák és egy magyar tárgyú hasonló művet tervezett, s ezeket a Duna völgyében élő szomszédos népek barátságának gondolata kötötte volna össze.
A Cantata profana szövegét Bartók egy román kolinda-ének két változatából vette. A román balladaszöveget maga fordította magyarra, és maga állította össze úgy, hogy művészi céljainak a legjobban megfeleljen. Ismerve Bartók korábbi szövegválasztásait színpadi műveihez, nyilvánvaló, hogy az önmagában is szép ballada mélyebb jelképes értelménél fogva ragadta meg. Az atyai házból kiszakadó, és a vad természetben kinnmaradó fiúk története a fülledt-romlott civilizációból való nagy eváziót, a szabadsággal való áldozattaljes eggyé válást jelenti.
A Cantata profana kórusrészleteiben a barokk kórustechnika uralkodik. Hasonló törekvés figyelhető meg Kodály kórusaiban is, de míg nála Schütz drámai biblia-jeleneteiben ismerhetjük fel a közvetlen példaképet, Bartóknál J. S. Bach az ösztönző. Hogy Bartók stílusa mégsem illik bele mindenestül a korszak neobarokk törekvéseibe, azt nemcsak a barokk elemek felhasználásának szabadsága és áttételessége bizonyítja, hanem az is, hogy nála a barokkos elemek és szerkesztőelvek mellett legalább olyan súllyal mások is érvényesülnek.
A Cantata profana először a londoni rádióban (BBC) hangzott fel 1934. május 25-én, és az első nyilvános koncert-előadás is Londonban volt. Csak ezután került sor a magyarországi bemutatóra: a Budapesti Filharmóniai Társaság 1936. november 9-i koncertjén Dohnányi Ernő vezényelt; a tenor szólót Rösler Endre, a baritonszólót pedig Palló Imre énekelte.
Kárpáti János
Concerto
Ezt a megkülönböztetett jelentőségű művet Bartók a cseppet sem megkülönböztető Concerto címme látta el, mellyel százszámra jelöltek meg barokk zenedarabokat, és amelyet jelszóvá nagyítva századunk húszas éveitől jelentős és kevésbé fontos zeneszerzők egyaránt szívesen írtak fel műveik címpaljára. A "concerto" mint zenei forma és műfaj az instrumentális zenének kedvez: egész zenekarnyi, kisebb csoportnyi vagy csak egy-egy hangszer közös játékát, kergetőzését, összeölelkezését jelenti. Bartók a címadást a "virtuóz hangszerkezeléssel", "a hangszerek vagy hangszercsoportok koncertáló vagy szólisztikus jellegű" szerepeltetésével magyarázta. Különösen az. I., II. és az V. tételre illik a versenymű kifejezés. A II. tétel szólisztikus versenyművekhez húz: két-két fagott, oboa, klarinét, fuvola, trombita "páros játékát" (a tétel alcíme: Giuoco delle coppie) halljuk füzérszerű egymásutánban. A tétel közepén neoklasszikus megnyilvánulásra lehetünk figyelmesek: a rézfúvók barokk korálok hangulatát, zeneiségét idézik fel. A zárórészben visszatér a fúvósok páros "felvonulása". A két szélső, pillér-tétel nem a szólisztikus versenyművek, s nem is a concerto grossók típusához, hanem a zenekari concertókhoz kapcsolódik. Mindkettő zenéjét a virtuozitás és az ellenpont jellemzi, de a virtuozitással természetesen fonódik össze a hangszeres népzene élménye is. A neoklasszicizmus és a népi tánc azonban csupán a Concerto stílusrétegeinek egy részét alkotják, s szerepük elsősorban a zeneszerzői műhelymunkára korlátozódik. Neoklasszicizmussal vagy népzenével zeneszerzői tílust, világképet demonstrálni Bartóknak 1943-ban nyilván nem lehetett szándékában.
Magányos, kínzó látomás és mámoros néptánc a Concerto kifejezési skálájának két szélső pólusa. 1943-ban Nietzsche éjszaka-jelképe és Beethoven embermilliókat átölelő, búcsúzó gesztusa egyaránt megfért Bartók Béla remekművében.
Batta András