Az albumról
Musica Historica:
Chereji Szilárd - tenor viola da gamba, nagybőgő
Csörsz Rumen István - ének, lant, koboz, ciszter, gitár, duda, görbekürt, hólyagsíp, doromb
Kasza Roland - spinét, xilofon, ütőhangszerek
Sudár Balázs - koboz, mandolin, ütőhangszerek
Széplaki Zoltán - ének, furulyák, harántfuvolák, görbekürtök, zergekürt
Tövisházi Zsófia - hegedű, barokk hegedű, fidula
Lemezünkön a XVI-XIX. század hétköznapjait és ünnepeit szeretnénk megidézni a bor és a társas vigadozás énekekben, táncokban őrzött emlékei segítségével. Témájuk a jó bor dicsérete, a tobzódás eufóriája, törvényeket átlépő szabadsága, ám eleink kemény szavakkal és fanyar humorral gúnyolták a mértéktelen "bormarókat" is. Egyaránt szólni szeretnénk tehát asztali örömökről és asztal alá csúszó bánatokról. A lemez első szöveges darabja a bor bibliai szerepéről mesél, majd végigsétálunk az újkori Magyarország zenetörténetén.
Térségünkből sajnos nem maradtak ránk középkori mulatódalok, bár bizonyos, hogy a bor élvezetét énekszó kisérte. A diákköltészet azonban századokon át megőrizte a XII. századi Archipoëta (Gualterus de Mapes) tréfás gyónásának Európa-szerte ismert részletét, a részeg ember testamentumát. A vers nálunk először latinul bukkant fel (1478), majd a XVIII-XIX. század folyamán magyarul is elterjedt (20).
A háborúkkal, vallási és politikai pártharcokkal terhes XV-XVI. századból nemigen ismerünk magyar bordalokat, s táncokat is csak nyugati zeneműkiadók jóvoltából. Mégis: a reneszánsz udvarokban már a Mátyás- és Jagelló-korban felcsendülhettek olyan polifon művek, melyek ízelítőt hoztak a kor nyugati zenéjéből (5). Tinódi Sebestyén Erdélyben szerzett éneke (4) a felvizezett lőréről szól, amit a vidéki kisnemesek tiszttartói hozattak a költő és minden közrendű ember számára, rissz-rossz ételek mellé. Balassi bálint közismert tavaszdicsérő énekét (6) Marullus nyomán, "jó lova mellett való füven létében" fordította. Feldolgozásunkhoz egy szlovál népdalt választottunk dallamként.
A XVII. századból három dalt mutatunk be. Egyikük szerzője Miskolci Csulyak István olaszliszkai református lelkész, aki élete nagy részét a tokaji borvidéken töltötte, amire Jocoserium, azaz Tréfálódás című mulatódala is utal (1608 körül, 9). A magyar régizenészek első nemzedékétől származik az az elgondolás, hogy a költő egy olasz táncdallamra, talán épp Giovanni Giacomo Gastoldi egyik közkedvelt ballettójára (L’innamorato, 1591) írta a dalt. Szintén lakodalmi ének volt a kánai menyegzőről szóló, tréfás dal (2), melynek strófáit XVII-XIX. századi változatokból válogattuk. A dallam első lejegyzését a csíksomlyói ferences orgonista, Kájoni János gyűjteményéből ismerjük. Az apostolok vígan borozgatnak egymással - ki szelídebben, ki mohóbban vedeli a Jézus által borrá változtatott vizet. A harmadik éneket a böjtben, a farsangi tombolást követő szürke napokban énekelték Bacchus és Mars, azaz a farsang és a böjt csatájáról (12). Bacchus seregét húsételek és káposzták alkotják, míg az életörömöket megtagadó, szigorú hadisten csapatában sovány halak és hüvelyes zöldségek sorakoznak. A csatában sajnos Bacchus marad alul; a farsang a böjt országának (Jejumium) fogságába esik, ahonnan csak sokára szabadulhat ki.
A XVII. század második feléből főként hangszeres muzsikát mutatunk be. A felvidéki interetnikus (magyar-szlovák-lengyel-szász) zenei "köznyelv" emlékét részint a lengyel és magyar udvarokban divatos chorea-félék (7, 11), másrészt nyugat-európai barokk táncok (8) idézik. A XVI. századi hajdútáncok stílusjegyeit őrző dallamok közül egy szlovák című süveges tánc hangzik el (10). Utóbbiak forrása az 1670 körüli Vietórisz-kézirat. Hasonlóak a Starck János-féle soproni virginálkönyv (1689) közismert magyar táncai is (13/a). Egyikük népi változatát, a hétfalusi csángó fiúk farsangi borica-táncát Könczei Csilla gyűjtéséből mutatjuk be (13/b).
A XVIII. század elején megszaporodnak a hangszeres gyűjtemények, melyek főként a felvidéki nemesek és polgárok ízléséről tanúskodnak. Az Apponyi-kéziratban (1730) néhány asztali nóta is ránk maradt; ezeket főúri lakomákon, fogások felhozatalakor játszották. Némelyek barokk és rokokó jellegűek (15-16), másokat pedig a verbunkos zene előfutárának tekinthetünk (17). A szintén felvidéki Szirmayné Keczer Anna, valamint a Linus néven ismert szerzetes hegedűkönyvei néhány dudanótát is megőriztek (3). A lemez elején elhangzó, moldvai csángó és magyarországi román népi táncokból összeállított sorozat szintén e korszak dallamfordulataira emlékeztet (1).
A XVIII. század - pestisjárványok, tűzvészek, árvizek, politikai csatározások ellenére - egy újfajta világkép elterjedését hozta magával. A földi örömök élvezetét nyíltan vállaló, az evés-ivásban és társasági életben kedvüket lelő diákok mély nyomokat hagytak populáris zenénken és irodalmunkon. Az ábécé-nóták például strófánként haladnak végig a betűkön, s rájuk rímelő szavakból szövik mondandójukat (14 és 18/e). Népszerűek voltak a tusok, azaz pohárköszöntő versek és dalok is, melyek elhangzásakor a "címzett" köteles volt poharát fenékig üríteni. Ponyvanyomtatványokon terjedő tus-füzérek adták az ötleteket, hogy a XVIII-XIX. század fordulójáról mis is összeállítsunk egy sorozatot (18).
Ekkoriban alakult ki egy nagyon jelentős kelet-európai stílus: a magyar, cigány, balkáni, szláv, osztrák és egyéb nyugati dallamfordulatokat összebékítő verbunkos. Bár korunk embere inkább reformkori emlékeit ismeri (pl. Erkel operáit), valójában már a XVIII. század végén elérte egyik csúcspontját, mivel puszta szórakoztató zenénénél fontosabbá: nemzeti ideológiával támogatott zenei köznyelvvé tudott válni, mely - részint Haydn és Schubert, később többek közt Liszt és Brahms művei révén - Európa-szerte összekapcsolódott a magyarság képével. Műsorunkban Zgurits Imre gyűjteményéből játszunk egy sorozatot; összeírójuk 1790 táján a pesti éjjeliőrök mestere volt (19). Mivel a stílus a hangszeres népzenében századunkig fennmaradt, egy ilyen "korokat túlélő" dallamot is bemutatunk Tendl Pál soproni cimbalmos repertoárjából (Lajtha László gyűjtése, 21).
A verbunkos zene persze az énekköltészetben is gyökeret vert. Ennek példája Pálóczi Horváth Ádám (1760-0820) Szántódi tus-a, melyhez egy korabeli anonim strófát is hozzátoldottunk (22). Ez a dunántúli költő és polihisztor hagyta ránk a kor leggazdagabb dalgyűjteményét (Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek, 1813), melyben saját versein kívül a közköltészet remekei és népdalok is helyet kaptak. Az Ének a pincéhez szintén e korból való, Az Archipoëta korhely végrendeletéhez hasonló. Ennek a dallama eredetileg népi lakodalmak temetési paródiáiban csendült fel (20).
Talán a fentiekből is kiderült: a régi kelet-európai muzsika elképzelhetetlen a népzenei emlékek megismerése nélkül. Zenekarunk régóta elkötelezte magát a szervesen fejlődő, saját törvények szerint alakuló, nem szigorúan historikus alapokon nyugvó régizenélésnek, mely korunk előadói által is szüntelenül változik. A hagyomány megőrzését kísérletező kedvű muzsikusok is magukra vállalták, akiknek az 1970-es évek óta tartó munkálkodása nélkül a mi nemzedékünk aligha igazodna el a történelmi zene világában. Köszönettel tartozunk hát az "atyáknak" minden ötletért, melyeket - sajátjainkkal kiegészítve - szeretnénk továbbadni a jövendőnek.
Csörsz Rumen István
Musica Historica
Az együttes 1988-ban alakult Budapesten. Tagjai a klasszikus és régizenei tanulmányok mellett népi hangszerekkel is foglalkoztak, s mindez együtt formálta előadói stílusukat. Mestereik: Kobzos Kiss Tamás, Czidra László, Lőrincz László, Ilse Herbert, Simon Standage, Erdal Şalıkoğlu, Lányi György, Váray László, Tripolszki Teréz.
Előadói tevékenységükhöz rendszeres és elmélyült kutatómunka biztosítja a hátteret, melyből legfontosabb a XV-XIX. századi magyar és közép-európai zene, a régi énekköltészet (a trubadúroktól Csokonai koráig), továbbá a klasszikus török zenekultúra kutatása.