Az albumról
Részletek a könyvből:
Ötvenöt évvel ezelőtt indultam első népdalgyűjtő utamra, Kodály Zoltán nyomában, akinek kettős évfordulója alkalmából jelenik meg ez a gyűjtemény. Hosszú esztendők óta készültem arra, hogy népdalgyűjtő munkám eredményét könyv alakban is közreadjam. A hatvanas évek derekán különböző folyóiratokban jelentek meg dolgozataim, az első népdalgyűjtésemről szóló sorozatomnak, melyet a Hét közölt, Kodály írásaiból kölcsönzött címet adtam: A tűznek nem szabad kialudni. A hetvenes években Zenei anyanyelvünk címmel folytattam népdalkincsünk népszerűsítését. Csaknem ezzel egy időben a Szlovák Rádió magyar adásában már hangzó anyaggal dokumentált sorozatot indítottam Bartók és Kodály nyomában címmel.
Volt miből válogatni, hiszen munkám során több mint 16 ezer dallamot jegyeztem le, rögzítettem hangszalagra.
A teljes gyűjtemény közreadása a mai viszonyok között szinte lehetetlen, sőt talán nem is szükséges. Viszont fontosnak tartottam egy olyan kiadvány elkészítését, amely a népdalok puszta közlésén túl népzenei hagyományunkat népszerűsíti, e hagyomány értékeit tárgyalja, tehát egyfajta ismeretterjesztő feladatot is ellát. A könyv címét szintén Kodály egyik, 1926-ban megjelent írása sugallta, amelyben többek között az olvasható, hogy "háromszáz éve ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban... A vár romba dőlt, ha áll, lakója idegen, vagy hűtlen lett a magyar dalhoz. A kunyhó hű maradt, megőrizte a régi kincs értékesebb felét, a lélek ősi bútorzatát."
Életemben csak kétszer találkoztam a Mesterrel. Először 1959-ben, amikor a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának vendégeként Budapesten tartózkodtam, másodszor 1961-ben, amikor Nagy János szobrászművész Kodályt ábrázoló, bronzból készült domborművét átadtuk neki. Első találkozásunkra késve érkeztem, mert előzőleg Vígh Rudolf barátom énekóráját csodáltam egy budai iskolában, aki mellesleg akkor szintén a népzenekutató csoport tudományos munkatársa volt, de ének-zenét is tanított egy zenei tagozatú iskolában. Rossz helyen szálltam le az autóbuszról, s így elég nehezen találtam meg a tudományos akadémia épületét. Amikor odaértem, már javában tartott Vikár László beszámolója a Mari Autonóm Köztársaságban végzett kutatásairól. A beszámoló után bemutattak a Mesternek. Vittem neki néhány fényképet Galántáról, arról az épületről is, ahol valamikor az elemi iskola működött. Nézte a fényképet, majd megjegyezte, hogy az a kerítés akkor még nem volt ott. Amikor jobban szemügyre vette a fényképet, felismerte az épületet. Másodízben a lakásán találkoztam Kodállyal, ahol Takács András kollégámmal átadtuk a bronzplakettet. Rövid megjegyzése csupán annyi volt: "Nem is tudtam, hogy a bronz ilyen nehéz".
Sajnos nem lehettem a közvetlen tanítványa, hiszen a második világháború idején is egy országhatár választott el tőle. A háború befejezése után meg gyűjtőtábor, majd a hontalanság évei. Az ötvenes évek elején hiába folyamodtam az illetékesekhez, hogy Magyarországon tanulhassak, nem engedték a körülmények. Amit Kodály Zoltán életéről és munkásságáról megtudtam, azt apránként, különböző forrásokból csipegettem össze.
Volt még egy harmadik, de már más jellegű találkozásunk is, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának első nyilvános fellépésén 1965-ben, Budapesten, a zeneakadémián történt. A hangverseny után bejött a Mester az öltözőbe, és érdeklődött, milyen gyakran próbál a kórus. Amikor megtudta, hogy havonta legfeljebb egyszer, megjegyezte: "...szóval, ez olyan levelező kórus". Majd megkérdezte, hogy a tagok között vannak-e galántaiak. Több galántai tagja volt a kórusnak.. És van-e Galántán magyar iskola? - érdeklődött tovább. Erre megszólalt a Csemadok akkori főtitkára, dr. Szabó Rezső, aki elsorolta, hány magyar tannyelvű alap- és középiskola működik Szlovákiában. A Mester megértően bólogatott, majd megkérdezte, hogy a fiatalok az érettségi után hová mehetnek. Mivel a válasz kissé késett, az ő megszokott lakonikus stílusában megjegyezte: "Igen, nálunk is az a tendencia, hogy minden munkásnak érettségije legyen".