Az albumról
Sorozatszerkesztő: Kiss Ferenc
A dalokat gyűjtötték: 1958 - Martin György, Maácz László, Erdélyi Tibor, 1969 - Martin György, Víg Rudolf, Halmos István, Pesovár Ferenc, Sárosi Bálint, Sztanó Pál
Mottó: „Süssél, főzzél jóféléket,
Kínálgasd meg a fertőzőket”
A mottónak választott szövegtöredék, Dimó egyik táncdalának refrén-részlete valamiképpen utalni kíván a szatmári cigánydalok ellentmondásos megjelenésére: humanitárius szándék pergő ritmusú szövegbe öntve, egy kissé a humort sem kerülve meg…
Hol a vidék, amely ezt és a következő dalokat teremtette, ki az a személy, akihez a legtöbb strófa kötődött?
A jelenlegi Szabolcs-Szatmár-Bereg megye északkeleti sávjában terül el egy vidék, melyet maguk és a környékbeliek is Erdőhátnak neveznek, de a területet leszűkítve Paládoknak mondanak. Kispalád és Botpalád az államhatár innenső oldalán terül el, míg Nagypalád Ukrajnában fekszik. Az ország meglehetősen szegényes vidéke ez, ahol a szerény anyagi javakat a folklór virágzó termése ellensúlyozza dalban, táncban, mesében mind az itt élő földművelő magyarságnál, mind a velük együtt élő cigányság körében. A vidék felfedezése a hazai folklórkutatás és színpadi táncmozgalom számára 1958-ban zajlott le. (Ezt némi túlzással állíthatjuk, hiszen Móricz Zsigmond Boldog embere az ugyancsak erdőháti Magosligetről származott.) Ezt a területet talán szegénysége folytán elkerülte az 1930-as évek Gyöngyösbokrétája, s csak az ötvenes évek alkalmi kutatásai figyelmeztettek, hogy itt is értékek szunnyadnak. Az egyik ilyen alkalmi út hozta a találkozást a kispaládi cigányokkal, s a már akkor kimagasló dalos tehetséggel, Fedor Sándorral (1915), akit faluja és környéke ragadványnevén, „Dimó”-nak tisztelt.
Az első impulzust hamarosan egy szervezett kutatóút követte, a Népművelési Intézet, az MTA Népzenekutató csoportja és az Állami Népi Együttes munkatársainak közreműködésével. Hozzátartozik azonban a krónikához, hogy a nagyszabásúra tervezett akció kis híján elvetélt. Az ok az országos közállapotokban keresendő: a keleti vidékeken ekkor érkeztünk el a községek villamosításához. Egyik-másik falu már „fényárban úszott”, másutt a beásott oszlopok és lengő vezetékek jelezték, hogy valami készül, a harmadik helyen szemre minden állt, de mégis a sötétség uralkodott a folyamatos áramellátás hiányában. Nos, a Paládok is ezt az állapotot tanúsították, s bizony ott álltunk „teljes fegyverzetben” magnóval, filmfelvevő géppel, s nem tudtunk mit kezdeni sem önmagunkkal, sem a már gyülekező adatközlőkkel. Egy igazi fegyvernem sietett a segítségünkre. Kispalád ugyanis határőr laktanyával rendelkezett, s a szolgálat hiánytalan ellátását házi áramfejlesztő forrás segített elő. Megértő és segítőkész laktanyaparancsokkal akadt dolgunk: a laktanya egyik, „kis” kultúrtermét a hangfelvételek céljára rendelkezésünkre bocsájtotta a folyamatos áramellátással együtt. Látni kellett volna azt a kultúrtermet! A terem közepén, mint egy fejedelem egy hokedlin trónolt Dimó és ontotta dalait. Körben meg mi ültünk kutatók, illetve Dimó segítőtársai, akik a „szájbőgőzéssel” támasztották alá a szólóprodukciót. És mg az a látvány, amely a felvételek visszajátszásakor alakult ki! Az énekesek átvedlettek táncosokká, s iszonyú erővel csapkodták a lábuk szárát míg saját dalukra táncoltak. Az ablakokban leselkedő határőröket lehetetlen volt a helyükről elmozdítani.
Az 1968-as gyűjtőakció tovább erősítette a kispaládi cigányok és Dimó hírét, ismertségét. Főleg az MTA Népzenekutató csoportja révén tovább folytak a kiegészítő gyűjtések, s végül közforgalmú hanglemez is született a gyűjtésekből. Nem könnyű egybesorolni, hogy az idők folyamán hány kutató rajzott Dimó körül. A már elhunytak közül kivált Martin György, Pesovár Ferenc, Sztanó Pál és Víg Rudolf adta a kutatógárdát, a jelenleg is dolgozók közül Andrásfalvy Bertalan, Borbély Jolán, Erdélyi Tibor és Pesovár Ernő gyarapította a paládiak hírét.
Mi az, amivel Dimó és társai hozzájárultak nemzeti kultúránkhoz?
A kérdés azért nem könnyű, mert a hazai cigányság népköltészetéről, máig sem készült összegző áttekintés, mint ahogyan a magyar-cigány kölcsönhatások dolgában sem született meg a kutatók álláspontja. Ilyen fogódzók hiányában itt, a gyűjtött anyagból a dalok négy csoportját emelhetjük ki bemutatásra.
1. A bánat órái
Ezen a címen a lassú, szabadon előadott, parlando-rubato dalokat összegezzük, hangnemtől függetlenül, de rendszerint magasabb szótagszámú verssorok és strófák alapján. Nem vitás, a magyar népköltészeti ráhatás itt számos ponton felismerhető, azonban a sajátos „cigány” stílus jegyei is megmutatkoznak, pl. ritmizálásban, sorvégi zárlatok előkészítésében, s magukban a zárlatokban. A közreadott példákból a „Van egy kutyám, puli” kezdetű mind témaválasztásában, mind a részletek kidolgozásában a magyar pásztorköltészet hatását tükrözi, voltaképpen az elnyújtott előadás teszi „cigánnyá” a dalt. Hasonlót mondhatunk a „Szegény ember elindult az erdőre”dalról megjegyezve, hogy maga a téma és a dallam is (!) csak igen ritkán fordul elő népköltészeti gyűjteményeinkben, s épp ezért több-kevesebb okból mondható cigánynak. A másik két dalt újszerűsége és titkos tematikai rokonsága köti össze: a be- és elzártság érzete az erdőben és a hírhedett kazincbarcikai munkatáborban.
2. Botolók
A botoló csak az ország északkeleti részén élő táncműfaj, küzdelmet ábrázol két férfi, esetleg egy férfi és egy nő között. Jellemzője a nem motivikus lábtánc, hanem a test támadó vagy hátráló mozgása sűrű botfogás, ütés, vágás, szúrás, hárítás stb. közben, a test állandó hajlongásával. Jellemzője még az alkalomra rendelt, speciális „bot alá való” zenekíséret, a 4/4-es metrum helyett a 3/8-os ütemezésű dallam.
3. Cigánycsárdás
Cigánycsárdásnak mondják a dalok következő csoportját, s ebben a megnevezésben a magyar és cigány lakosság egyetért. Talán, mert bármely oldalról nézve kicsit hibridnek látszik a daltípus. A magyar adalékot többnyire a magyar zenefolklórhoz közelálló melódiavilág jelzi, s a hozzá megszokott zenekari kíséret, a cigány karaktert a sokszor meghajszolt tempó adja, s a nyolcadokra bontott dallamvezetés, melyet a pontozott negyed + nyolcad hangkapcsolatok váltanak fel, a magyar népzenénél sokkal keményebb, rusztikusabb előadásban. A hozzá kapcsolódó táncanyag szintén „magyar” (hegyezők sarkalók), de a lábszár- és bokaforgatás igen kemény kivitelével s igen daliás, mondhatni deli testtartással. Saját repertoárján belül a cigányság ezt a táncot külön nyilvántartott produkciónak tekinti s ennek megfelelően külön hozzáállással, tartással járja.
4. Cigánytáncok
Ebben a kategóriában mindazok a dalok szerepelnek, melyek az előző csoportok stílusába nem illettek, közepes vagy mérsékelten gyors tempóban zajlanak, s némelyikük szerkezete a magyar új stílusú népdalokra hasonlít. Ezek közül több dallam országos elterjedésnek örvend.
Pergetések
A cigány táncdallamok igen jellegzetes előadási módja, hogy a dalt érthető, strófikus szöveg nélkül éneklik, kitalált töltelékszavak, felkiáltások ismételgetésével. Ez nem jelenti azt, hogy az énekes ne tudná a dal szövegét; valószínűleg a tánchoz való alkalmazkodás, a tempóingadozás hozza magával ezt a könnyítő eljárást.
Maácz László
