Az albumról
Az eredeti fonográfhengerek a Néprajzi Múzeum tulajdonában vannak.
A másolatokat és azok kiadására való előkészítését Sztanó Pál, a Zenetudományi Intézet hangmérnöke készítette.
E lemez hangfelvételeit Bartók Béla készítette, századunk elején, fonográffal. A Néprajzi Múzeum Bartóknak több mint 1600 fonográfhengerét őrzi; ebből a magyar népzenét tartalmazók száma 280 (a többi hengeren román, szlovák, szerb, kárpátukrán, török népzene van).
Az itt közölt mennyiség tehát csak töredék. A válogatás így sem volt akadálytalan, hiszen a közlés szempontjain kívül mindenekelőtt a két világháborút megélt, sérülékeny, részben megrongálódott viaszhengerek állapotára kellett tekintettel lennünk: a gyűjteménynek arra a részére koncentráltunk, amelynek korszerű technikai eljárással készült másolata már rendelkezésünkre áll. (A fonogramgyűjtemény gondos, restauráló másolása a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében – ahol ez a válogatás is készült – évek óta folyamatban van.)
Edison találmányát, a fonográfot először 1889-ben – egy évvel a készülék forgalomba kerülése után – használta népzenegyűjtésre az amerikai I. W. Fewkes. 1895-től, az elsők között a világon, a magyar Vikár Béla is fonográffal gyűjtött. Az ő nyomán ismerkedett meg a népzenegyűjtés e korszakalkotó eszközével Kodály Zoltán és Bartók Béla. „Határozottan állítom, hogy a zenefolklórtudomány Edisonnak köszönheti mai fejlettségét” – így jellemzi Bartók 1937-ben, A gépzene című előadásában Edison találmányának a fontosságát. A 19-20. századforduló technikai csodája napjainkban már a mosolyt keltő öreg holmik közé tartozik. Amit azonban számunkra megmentett, különleges élmény forrása lehet. A fonográfhenger kissé torz, túlviláginak tetsző, néhol nehezen érthető hangjai révén tanúi lehetünk a háromnegyed évszázad előtti magyar paraszti zenélésnek, részesei Bartók népzenegyűjtői élményeinek; eredeti előadásban hallunk olyan dallamokat, amelyeket eddig Bartók, a tudós és zeneszerző tolmácsolásában ismertünk.
Az egyes darabokat retusálatlanul, a helyszíni felvétel apró esetlegességeivel közöljük – ahogy Bartók hallotta és rögzítette. A felvételt a viaszhengeren nem lehetett a helyszínen „törölni” és megismételni. Nem volt gazdaságos egy-egy dalt több versszakkal felvenni – hacsak a versszakonkénti variálás mértéke ezt nem indokolta. Így, főleg az adatközlők izgalma miatti apró tévesztések és egyéb nyilvánvaló hibák kiigazítása, valamint a több versszakos dalok fel nem vett versszakainak megörökítése helyszíni jegyzetben történt meg.
A válogatásban, ha nem is egyenlő arányban, a Bartók gyűjtőtevékenysége által érintett és ugyancsak Bartók által meghatározott négy nagy dialektusterület mindegyike szerepel: 1. a Dunántúlt elsősorban a felsőiregi (Tolna megye, ma Iregszemcse), 2. Felső-Magyarországot a nagymegyeri (Komárom megye), 3. az Alföldet a gyulai („Békés – Gyula”, Békés megye), 4. Erdélyt a Maros-Torda megyei (ma Mureş, Románia) falvakból – Kisgörgény, Nyárádremete, Nyárádköszvényes, Jobbágytelke, Székelyhodos, Ehed, Székelyvaja – származó gyűjtés képviseli. A többségben vokális dallamok mellett a lemezen – furulyán, dudán, kanásztülkön megszólaltatva – az eddig kevésbé ismert magyar népi hangszeres zene is helyet kapott.