Az albumról
Közreműködik:
Jónás Mátyás és népi zenekara
Bartók együttes leánykara - A/6, 7
Maácz László együttese - B/7, 8
Művészeti vezető: Vavrinecz Béla
Zenei rendező: Antal Dóra
Hangmérnök: Radányi Endre
Vavrinecz Béla feldolgozásai
A magyar néptánc sokrétű, sokszínű világát, a nagymúltú tradíciókat őrző paraszti tánckultúránk néhány jellemző vonását idézik fel a lemezen megszólaló dallamok. S ahogy e zenék lüktetésében és hangvételében a különböző korok stílusjegyeit ismerhetjük fel, úgy e zenékre járt táncok is erről a tovatűnt múltról adnak hírt, mint a magyar tánckultúra történetének élő emlékei.
A távoli múlt, az egykori fegyvertáncok egyes mozzanatai elevenednek meg a pásztortáncokban, botolókban. A botot vagy baltát fegyverként kezelő kanásztáncok, a párbajszerű küzdelmet megelevenítő pásztor- és cigány botolók és az eszközzel járt páros táncok egyaránt erre az archaikus táncformára utalnak. Küzdő karakterük mellett a különböző ügyességi formulák – a keresztbe fektetett eszközök feletti tánc, vagy az eszköz láb alatti dugdosása (kanásztánc, söprűtánc) – is a magyar és európai tánchagyomány szoros kapcsolatát jelzik. Ugyanilyen általánosan elterjedt, az európai tánctörténet szempontjából is jelentős tánctípusnak, az énekszóra járt női körtáncoknak a magyar változatai a karikázók.
A magyar néptánc régi rétegét bemutatótovábbi tánczenei példák – melyek a kanásztánc, söprűtánc dallamaival tartoznak egy csoportba – teljesebbé teszik a képet arról a történeti stílusról, melybe a csoportos táncok, férfitáncok és zárt összefogódzás nélküli párostáncok számos változata tartozik. Ezek az ugrós táncaink és táncdallamaink egyaránt arról tanúskodnak, hogy e történeti periódust szoros szálak fűzik egy széleskörű, kelet-európai tánckultúrához. A magyar néptánc e régi stílusrétegének betetézője a tömörségében és virtuozitásában egyaránt páratlan férfitánc, a legényes.
E korábbi hagyományok szerves folytatásaként, az általános érvényű tánctörténeti áramlatokkal és sokrétű zenei impulzussal ötvöződve bontakozott ki a 18-19. század folyamán az újstílusú magya néptánc, az új hangvételű tánczene a verbunk és csárdás. A 18. században kezdődő verbuválás, katonatoborzás az új korszak férfitáncának, a verbunknak a névadója és egyik kiteljesítője. E katonatáncnak és a legényszervezetek avató rítusának hagyományaiból szövődött szabályozott férfitáncunk, a körverbunk, míg a szabad előadásmód, a hagyományos rögtönzés a jellemzője a szólóban kárt verbunknak. Ugyanez a rapszodikusság, az érzelem hullámzását tükröző spontaneitás jellemzi e kor párostáncát is, a csárdást. Ennek az udvarló karakterű párostáncnak a történetében nyomon követhetjük a zártabb szerkezetű, klasszikus formát (forgatós) felváltó lazább és oldottabb csalogatós formát (szatmári csárdás), továbbá a lassú és gyors rész mozgáskincsét is élesen elhatároló fejlődési periódust (somogyi csárdás). Gyakori változata a csárdásnak, hogy a lassú részre járt férfiszólót követi a friss páros (verbunk és friss csárdás).
Ez a két táncunk, a verbunk és csárdás, kapott jelentős szerepet a múlt század nemzeti kultúrájában, ezekből sarjadt a magyar romantika táncstílusa, és e kor politikai törekvéseit, függetlenségi harcát szimbolizáló nemzeti társastánc. S ez a tánczene, a verbunk és csárdás zene volt a 19. századi magyar muzsika, Liszt és Erkel művészetének ihletője és forrása.
Pesovár Ernő