Az albumról
Sebő együttes:
Sebő Ferenc - ének, koboz, tekerő, doromb, gardon, bőgő, brácsa
Halmos Béla - ének, hegedű, bőgő, gitár, dob
Koltay Gergely - ének, töröksíp, fuvola
Éri Péter - ének, bőgő, dob
Sebő Ferenc (1947): Klasszikus zenei tanulmányait a székesfehérvári zeneiskolában kezdte. 1970-ben szerzett diplomát a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki karán, s ezután három évig tervezőmérnökként dolgozott. 1969-ben mutatkozott be az Egyetemi Színpadon, mint zeneszerző és énekes. 1971-től 1973-ig a 25. Színház zeneszerzője és előadója. A film (Jancsó: Még két a nép; Zolnay: Fotográfia), rádió és televíziószereplések mellett a Vegyipari Dolgozók Szakszervezete Bartók Béla amatőr táncegyüttes zenei vezetője. A népzenekutatás tudományos munkájába is bekapcsolódott.
Halmos Béla (1946): A gyulai zeneiskolában kezdett zenét tanulni. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki karán szerzett diplomát 1970-ben. A Műegyetemi Szimfonikus Zenekarban ismerkedett meg Sebő Ferenccel, s évfolyamtársakként neveztek be a TV "Röpülj páva" népdalversenyére. Bekapcsolódott a 25. Színház munkájába is, majd a VDSZ Bartók Béla táncegyüttes zenekarának vezetője lett. A közös fellépések mellett a hangszeres népzene lejegyzésével foglalkozik.
Koltay Gergely (1952): A Bartók Béla Konzervatórium elvégzése után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola fuvola tanszakának hallgatója. 1965 és 1971 között az I. István Gimnázium Ifjúsági Zenekarának fuvolása. Ez idő alatt a Nemzeti Színházban zenészként dolgozik. 1971-74 között a 25. Színház tagja. Itt ismerkedett meg Sebőékkel. A népi fúvós hangszerek megszólaltatója. A Sebő együttesnek 1972 óta tagja.
Éri Péter (1953): A néptánccal már gyermekkorában szoros kapcsolatba került, a VDSZ Bartók Béla Táncegyüttes alapító tagja. Nem csupán mesterétől, Tímár Sándortól, hanem idős falusi táncosoktól is sokat tanult. Később megtanult bőgőzni, s ekkor kapcsolódott be a Sebő együttes munkájába, hol muzsikálással, hol tánccal.
A Sebő együttes 1970-ben alakult, kezdetben két (Sebő–Halmos), majd négy taggal. Vezetője és zeneszerzője Sebő Ferenc. Az együttes repertoárján régi stílusú kelet-európai parasztzene (magyar és szomszéd népek zenéjéből) és énekelt versek szerepelnek (József Attila, Weöres Sándor, Nagy László, Szécsi Margit stb.). A népzene helyenként még élő régi rétegét egyrészt a Magyar Tudományos Akadémia Kodály alapította Népzenekutató Csoportjának segítségével, másrészt saját gyűjtő munkájuk eredményeképpen tanulták meg, ahol erre lehetőség volt, idős zenészektől, "egy az egyben". Így ismerték meg a középkor végi, újkor eleji kelet-európai zenekultúra e hagyomány által megőrzött játékmodorát és gazdag dallamanyagát, amely egyszerre tűnt modernnek és réginek, s amely ugyanakkor kulcsot adott a kezükbe az oly kevés számú régi írásos zeneanyag megszólaltatásához, sőt esetenként azok kiegészítéséhez is. Mindehhez természetesen jónéhány, szinte feledésbe merült, vagy kizárólag csak parasztok kezén előforduló hangszert kellett megszerezni, vagy rekonstruálni. Így került be hangszereik közé a tekerőlent, vagy más néven nyenyere, a koboz, az ütőgardon, a töröksíp, a Mezőségen ma is használatos háromhúrú brácsa, a doromb, a duda és a citera. Ugyanezekkel a hangszerekkel szólaltatják meg modern költők verseit is, felidézve és egyúttal folytatva azt a régi hagyományt, amely a verseket még énekelve adta elő, a középkori énekmondók, lantosok műfaját, amely századokon át virágzott a magasrendű egyházi műzene és népzene közt. Dolgoztak színházban, amatőr táncegyüttesben, rádióban, televízióban, filmen; muzsikáltak klubokban, pincékben, utcákon, lakodalmakban és táncházakban. Az általuk alapított Táncházakban azokat a "modernnek" tűnő régi táncokat tanították meg táncos barátaik segítségével, melyeket azok hasonló módszerekkel kutattak fel és sajátítottak el, mint ők a hozzá tartozó zenéket. S mivel ezek a dinamikus, szép páros táncok, s a hozzájuk kapcsolódó zene, énekek rendkívül alkalmasak arra, hogy fiatal emberek tartalmasan szórakozzanak, a Táncházak, melyek a meglevő szórakozási formák mellett is hiányt elégítenek ki, nagy népszerűségre tettek szert Budapesten és vidéken egyaránt. Ez élő bizonyítéka annak, hogy népzene és néptánc nem csupán múzeumba valók, hanem használható eszközök is, amelyeknek "köze van... mindnyájunk mai életéhez".
Ütőgardon
A gyimesi csángók zenekara két hangszerből áll: a hegedűből és a kísérő ütőgardonból. Ezt a cselló formájára emlékeztető, egy darab fából teknőszerűen kivájt hangszert valójában ütőhangszerként használják. Egy hangra hangolt húrjait bottal ütik, s közben a vékonyabb húrt csipkedik, s az a fogólapra visszacsattanva olyan hatást kelt, mintha dob szólna. A régi magyar tánczenében gyakran használták a kétfenekű dobot tánckísérő hangszerként, éppúgy, mint ahogy ma is hallható még a balkéni népeknél. A gardon a bunkóval és vesszővel ütött dob hangsúlyos és hangsúlytalan hangjainak hatását kelti, csakhogy ez nem a sípot kíséri, hanem a hegedűt.
Tekerőlant
A tekerőlant (vagy nyenyere) régi európai hangszer, már a X. századtól ismeretes organistrum néven. Magyarországon a 16. századtól kezdve említik, amikor már Nyugat-Európában kezdett kikopni a "komoly" hangszerek közül. Egyre inkább kóbor zenészek, koldusok és parasztok hangszerévé vált. A 18. században francia előkelő körökben a dudával együtt ismét divatba jött. Talán ennek köszönhető, hogy épp egy belga tekerős kezében látta először Sebő Ferenc ezt a hangszert, amelynek húrjait egy forgó fakorong szólaltatja meg, s a dallamhúrt sem kézzel, hanem fabillentyűk közvetítésével lehet lefogni. Ez a belga művész adta meg neki az utolsó magyar tekerőkészítő címét, aki azután nem csupán a hangszert készítette el, hanem a játékra is megtanította. Bársony Mihály, a népművészet mestere, a Szentes és Csongrád környéki (Dél-Alföld) tanyák egyikén lakott, ahol ez a régi hangszer még néphagyományként fennmaradt, és a klarinéttal kiegészülve az utolsó időkig a táncmulatság egyetlen hangszere volt.
Koboz
A középkori lant utóda, melyet a moldvai csángók és románok máig megőriztek a régies játékmodorral együtt. Ebből alkothatunk némi fogalmat a régi "énekmondók" csaknem nyomtalanul eltűnt előadásmódjáról.
Mezőségi brácsa
A közép-erdélyi mezőségi zenekart három hangszer alkotja: a hegedű, a háromhúros brácsa és a bőgő. A brácsa három húrja a d g hangolású. A húrtartó láb egyenes. Így egy vonóhúzással mindáhorm húr egyszerre megszólal. A régi stílusú, gazdagon díszített hegedűjátékot erősen ritmizált, modális jellegű tömör harmonizálás kíséri ebben az együttesben, mely a brácsa és a kisbőgő összjátékának eredménye.
Töröksíp
Eredetileg ezt a hangszert nevezték nálunk "tárogató vagy jadisíp"-nak, amelyet katonai hangszerként pl. a kuruc táborokban is használtak. A nagydobbal együtt a 17-18. századi Erdélyben kedvelt tánckísérő hangszer volt. Ma főleg a Balkánon, törököknél s araboknál hallható még ez a kettős nyelvű, oboaszerű hangszer. A Sebő együttes töröksípja múzeumi példány alapján készült rekonstrukció.
Doromb
Egy fémkerethez forrasztott keskeny acélnyelv a szájüreg levegőjét rezgésbe hozza. Az állandóan zúgó alaphang mellett – a szájüreg szűkítése vagy tágítása révén – szólalnak meg a felhangok. Ezek alkotják a dallamot. Európában a 14. századtól emlegetik, de a világ minden táján fellelhető. A Sebő együttes tagjai pl. Japánban is találkoztak vele, az ott élő őslakosok, az ainuk egyik kedvenc hangszere. Ez bambuszból készül, s nyilván régebbi formája az európai fémdorombnak. Nálunk a századforduló táján még sok helyütt ismerték, mint gyermekhangszert. Vándor cigánykovácsok készítették.