Az albumról
A CD-n Mahakála, Guhjasamaja, Sákjamuni és felszentelő pudzsák hallhatók.
Hangmérnök: Szalai László
Digitális utómunka: Honéczy Zoltán
Borítóterv: Bazsó László
Producer: László Sándor
A hangfelvétel a Fonó Budai Zeneházban tartott előadáson készült 1997. október 25-én.
A vadzsrajána buddhizmus szellemi és művészeti kincsei évszázadokig elzárva maradtak a Himalája bércei mögött, de amikor Kína elfoglalta Tibet területét az ötvenes években, és számos formában az ősi tibeti kultúra elpusztítására törekedett, ez a helyzet radikálisan megváltozott. A Világ Tetejéről megindult a menekültek folyama, magukkal hozva a vadzsrajána féltett kincseit. Amint ezek a menekültek letelepedtek a szomszédos országokban – főként Indiában – és kisebb csoportjaik kirajzottak a földgolyó távolabbi vidékeire, a világon sok ezer ember ismerte meg e különleges kultúrát. A menekültek felépítették kolostoraikat új hazájukban, hogy a gyakorlás és a hagyomány folyamatosan fennmaradjon.
Így alapították újra ARUNACHAL PRADESH-ban (India) azt a nagy múltra visszatekintő tantrikus kollégiumot, amelynek tibeti neve Gyütö, és valaha Lhaszában a gelukpa egyház legkiválóbb tantrikus intézménye volt. Az eredeti tibeti kolostor csak ötszáz szerzetest fogadhatott falai közé a magasabb szintű tanulmányok megszerzése végett.
A szerzetesek az után kerülhettek ide, hogy már befejezték tanulmányaikat valamelyik nagy gelukpa kolostorban, és megszerezték a gese (tudományok doktora) címet.
A Gyütö kolostor mindig híres volt a szerzetesei által készített csodálatos homokmandalákról, vajszobrokról, és az itt tanított különleges többszólamú énektechnikáról.
A tibeti zene ugyanúgy, mint a rituálé többi része felajánlás azon istenségek számára, akiket a meditáció során felidéznek. Ezek a rituális zenedarabok matematikai pontossággal megírt kompozíciók nemcsak a dallam, hanem a ritmusszerkezet szempontjából is. A zenét kétféle stílusban adhatják elő, sipa, azaz békés, vagy takpo, azaz haragvó stílusban, attól függően, hogy milyen istenségnek szól a felajánlás. A békés istenségek szeretik a lassú, finoman előadott, lágy dallamokat, míg aharagvók inkább a gyorsabb, hangos előadásmódot és a nyers kontrasztokat kedvelik. A tibeti rituális zene nem összehasonlítható a nyugatival, európai fülek számára rendkívül szokatlan, archaikus hangzásvilágú.
A rituális zenében megszólaló hangszerek
Kagylókürt (dung kar)
A kagylókürt a tibeti nyolc szerencsés jel egyike. A legendák szerint Indra ajándékozta Buddhának, akiről azt tartotta, hogy tanítása oly tiszta, mint a kagylókürt hangja. A hangszer fehér tengeri kagylóból készül, csúcsán fúvónyílás van. Gyakran borítják külsejét ezüst díszítéssel. Használják különböző rituálékon, de leggyakrabban a közös rituálé kezdetének jelzésére szolgál. Általában a legfiatalabb szerzetesek szólaltatják meg.
Lábszárcsont trombita (kang ling)
A hagyományok szerint emberi lábszárcsontból készül, de van fém, fa és fémmel bevont csont változata is. Azt mondják, amikor csontot választanak a hangszerhez, vigyázni kell arra, hogy ne olyan halott ember csontját használják, aki éhenhalt vagy lepra okozta halálát. Az igazi kangling csong fehér, nehéz, fényes. A csont egyenes, és átnézve rajta "megláthatod az eget". Komoly tantrikus rituálékhoz használják.
Oboa (gya ling)
A tibeti oboa általában rézből sé fából készül, ezüst díszítéssel. Testének özépső részén, amely fából készül, általában hét lyuk van, ezek közül egy a hüvelykujj számára a hangszer hátsó felén.
Teleszkópkürt (dung cshen)
Fémből készül, rézből, bronzból, néha ezüstből és nevének megfelelően kihúzható, összecsukható. A kürt részeit gazdagon díszített fémkarikák fogják össze, amelyek többnyire rézből készülnek, de lehetnek akár aranyozottak is. Hatalmas mérete biztosítja gyönyörű mély hangját, hossza gyakran a négy métert is eléri. Rendszerint egy kolostor tetején fújják meg a szerzetesek, és bársonyos hangja betölti a völgyet.
Cintányérok (rölmo, szilnyen)
A dobok és fúvósok mellett a tibeti rituális zenében legfontosabb hangszerek. Minden cintányért egy li nevű anyagból készítenek, amely arany, ezüst, cink, réz és bronz megfelelő arányú keverések. Méretük és vatagságuk különböző. A legkisebb rölmo átmérője húsz, a legnagyobbé ötven centiméter. A rölmó-n általában a szertartásmester játszik, ő kezdi a rituálét, és cintányérjával végig meghatározza ritmusát.
Dob (nga)
A dob teste fából készül, és kétoldalt bőrt feszítenek rá. Nem a nálunk megszokott egyenes, hanem egy kampószerű dobverővel ütik. A dob fő funkciója, hogy bizonyos részek kihangsúlyozásával segítse az imák recitálását. Már a hat-hét éves szerzeteseket is megtanítják játszani rajta, hogy könnyebben hozzászokjanak a recitáció ritmusához. Nagyon hatásos módszer ez arra, hogy a nebulók elsajátítsák az adott rituálét, hiszen az egész liturgia metrikusan van megkomponálva. A meditáció során az egyéni gyakorlók lélegzetük vagy szívdobogásuk ritmusában verik a dobot. Itt a dob nemcsak a rituálészöveg recitálását segíti, hanem a gyakorló pszichofizikai energiáinak kiegyenúlyozását is.
Tamburindob (damaru)
A kis damaru általában két egymásnak háttal fordított koponyacsészéből készül, amelyre a hagyomány szerint kígyó- vagy gyíkbőrt feszítenek. A dobot két kis golyó szólaltatja meg, amelyek a dobra rögzített zsinór végén lógnak, és a dobot megforgatva annak oldalához csapódnak. Van egy nagyobb változata is, amelyet a csö rituáléhoz használnak, ez fehér szantálfából, vagy vörös akácból, vörös szantálból vagy elefántcsontból készül.
Csengő (drilbu)
A drilbu bronzcsengő, amely a tibeti buddhizmusbana női energia szimbóluma, emiatt mindig bal kézben fogják, míg a jobb kézben vadzsrát (gyémántjogar) tartanak. Tulajdonképpen a drilbu az egyetlen hangszer, amely nélkülözhetetlen a vadzsrajána rituáléban (cshoga). A többi hangszer is fontos, de nincs olyan erős szimbolikus jelentősége, mint a csengőnek és a vadzsrának.