Az albumról
Idézet a kísérőfüzetből:
Ez a lemez az utóbbi tizennégy évben a Bodrogköz szlovákiai részén készült gyűjtéseim válogatását tartalmazza. Szereplői magyar pásztorok, cigányzenészek, illetve magyar anyanyelvű cigányasszonyok. A trianoni békeszerződés értelmében Csehszlovákiához került Felső-Bodrogköz területén már közvetlenül a honfoglalás után megtelepedett a magyarság, és az itt élő lakosság túlnyomó többsége máig magyarnak vallja magát. E táj a bronzkortól fogva lakott terület volt, és a honfoglaló magyarok első településterületeihez tartozott. Mai településszerkezete mégis csupán a 18. században alakult ki, hiszen a vízjárta, mocsaras tájban a folyómedrek folytonos helyváltoztatása miatt a települések helye (a leletekből és helynevekből rekonstruálhatóan) is állandóan változott. A Felső-Bodrogköz társadalmának fejlődését a középkor óta folytonosnak tekinthetjük, hiszen itt nem járt a török, és az idők során ide betelepülő más nyelvű, illetve kultúrájú népesség (a források elsősorban ruszin közösségekről tesznek említést) is nagyrészt a természetes demográfiai folyamatok mentén asszimilálódott. A társadalmi életre, annak legújabb kori alakulására a két világháborút követő határmódosítások is a modernizációs folyamatok fékezésének, és ezzel párhuzamosan a népélet számos jelensége fennmaradásának irányában hatottak. A Csehszlovák állam kialakulásával ugyanis először Sárospatak és Sátoraljaújhely, majd 1945-ben, Kárpátalja Szovjetunió általi bekebelezésével Ungvár, azaz a magyar művelődés hagyományos, természetes központjai irányában lettek az itt élők számára művileg elvágva a kapcsolattartás csatornái. A Felső-Bodrogköz hagyományos kultúrájában talán ezért is találkozhatunk számos olyan jelenséggel, melyekhez más, akár közeli magyar tájegységek népéletében nem találunk párhuzamot. Ilyen archaizmusokra a tájegység hagyományos zenei kultúrája is több, szép példát szolgáltat.
A pásztorok, más magyar régiókhoz hasonlóan, ezen a területen is olyan dallamvilágot őriztek meg, melynek gyökerei esetenként évezredes múltra nyúlnak vissza. Ilyenek a jelen válogatás 6., 8., 10., 13., és 15. sorszámot viselő felvételei, illetve ezek hangszeres változatai. Ezek a dallamok is mutatják, hogy a Bodrogköz nem csak földrajzi, de kulturális vonatkozásban is az Alföld és a Felföld átmeneti övezetének tekinthető. A lemezünkön felsorakozó dallamtípusok többsége ugyanis a két nagy dialektusterületen széles körben elterjedt, bár az is látszik, hogy a változatképződés egy szép, egységes, sajátosan bodrogközi stílus kialakulásához vezetett. Néha a különbség csak egy-egy, a megszokott, vagy várható zenei megoldásoktól eltérő sorzárlatban, átmenő hangban, vagy némely hangszerkezelési sajátosságban mutatkozik, mégis, a sok apró részlet egy jól körülírható, jellegzetes, kistáji zenei kultúrában adódik össze. A bodrogközi pásztorok zenei hagyományában kiemelt helyet kapott a klarinét. A hangszer különféle típusaival (néha ott van mellette a modern tárogató is) az összes felső-bodrogközi pásztorcsaládban találkozhatunk. Érdekes, hogy miközben saját gyűjtéseim során, az alapos adatgyűjtés is már csak nyomaiban tudta feltárni a furulyák emlékét, egy 1905-ben, Nagykövesden készült fényképen egy juhászlegény kezében már klarinétot látunk. Még mielőtt ebből azt a következtetést vonnánk le, hogy a népi fúvós hangszerek váltásának tekintetében a Bodrogközben hamarabb zajlott le a „polgárosodás”, mint a magyar nyelvterület más tájegységein, érdemes felfigyelnünk arra a tényre, hogy itt a pásztorok és a cigányzenészek szóhasználatában egyaránt, a klarinét neve (egyes esetekben a rezgőnyelves fúvós hangszerek gyűjtőneve) töröksíp. A jelenség lehetséges eredetére 1993-ban, Szürnyegen derült fény, amikor egy idős cigányzenész arra a kérdésemre, hogy miben különbözik a töröksíptól a klarinét, a hátsó szobából előhozott egy XIX. századi oboát. Ez arra enged következtetni, hogy a klarinét, vagy a tárogató használata ezen a területen nem egyszerűen egy újkori divat eredménye, hanem egy, a régi terminológiát is életben tartó, korábbi, rezgőnyelves hangszeres kultúra folyományaként értelmezhető fejlemény. Eszerint elképzelhető, hogy ezen a területen a régi, valódi töröksípok túlélték a történelem viharait, és a zökkenőmentes váltást előkészítő „közeli rokonok”, a korai oboák segítségével „bevárták” a hangszercsalád új generációjának, azaz a klarinétoknak a XIX. század végi elterjedését.
Hasonló, régies vonásokra a cigányzenészek kezén hagyományozódott vonószenei kultúrában is rátalálhatunk. Lemezünkön a 19-es sorszámot viselő „Juhász álom” annak az Erdély-szerte máig elterjedt, és helyenként a Dunántúlról is dokumentált „Elveszett juhait kereső pásztor” dallamtípusnak a helyi, inkább zenei betétekkel illusztrált mesévé fejlesztett változata, melynek Felföldi jelenlétére eddig csak Balassi Bálint egyik megjegyzése alapján tudtunk következtetni. Ennél a felvételnél kiemelten fontos, reliktum-jelenségnek tartom a hegedű áthangolásának tényét, mely a felső-bodrogközi cigányzenészek gyakorlatában csak ennél a darabnál fordult elő. Szintén az erdélyi dialektusterületig terjed azoknak a csak hangszeres változatban élő, főként férfitánc-dallamoknak a rokonsága, melyek az itteni zenészek kezén „oláhos”, „román magyaros”, „román induló” nevekkel maradtak fenn. Itt is egy régi, az ugrós-legényes tánctípushoz tartozó férfitánc kíséretéhez használták, melyet Martin Gyögynek Kisdobrán (itt oláhosnak nevezték) még mozgóképpel is sikerült dokumentálnia. Lemezünkön a 2. és 3. sorszám alatt szereplő felvételeken az oláhos-táncdallamok két szép példáját hallhatjuk, s rögtön hozzáteszem, hogy a kiadvány kezdődallama a 2. számú oláhosnak (pontosabban annak A és B részének, hiszen a C rész valójában egy dudaaprája – szerű közjáték) távoli, vokális rokonának tekinthető. A férfitáncok egy későbbi fejlődésfokozatát képviseli a Felső-Bodrogközben magyar szóló nevet viselő verbunk (a lemezen 5-ös sorszámmal szerepel), melynek a zenészek visszaemlékezései szerint a név ellenére csoportos, körverbunk változatát is ismerték. Dallamát a Gömör-Tornai Karszt magyar falvaitól egészen a sárosi, illetve észak-zempléni szlovák vidékekig ismerik, és különféle elnevezésekkel (kassai verbunk, györkei verbunk, sólo maďar, stb.), de mindig férfitánc funkcióban használják. Érdemes megemlíteni, hogy a Magyarországon elsősorban erdélyi hangszerként számontartott háromhúros, egyenes pallóval ellátott brácsát a gyűjtéseim során megismert összes bodrogközi cigányzenész ismerte, és a brácsások nagy része alkalmazta is. Ez nem egyedülálló jelenség a Felvidéken, az így felszerelt hangszerekkel egyes Ipoly menti magyar falvakban, illetve Sáros és Zemplén északi, szlovák, valamint ruszin régióiban is találkoztam, sőt az utóbbi területeken e hangszertípus általánosan elterjedtnek mondható. Háromhúrosbrácsa-kíséretet válogatásunkon a 9, 21, 30, 32, illetve 36-os sorszámok alatt besorolt felvételeken hallhatunk. Bartók Béla már az 1911-ben publikált, „A hangszeres zene folklórja Magyarországon” című írásában is kiemelten foglalkozott az általa dudaaprájáknak, illetve közjátéknak elnevezett, motívumismétlő, hangszeres dallamokkal, melyekre a nagymegyeri és az ipolysági gyűjtései során, a dudások játékában figyelt fel. Mint írja, ezek lehetnek az eltűnt, régi magyar hangszeres tánczene maradványai. A későbbi gyűjtések során kiderült, hogy ezek a „betétdallamok”, feltételezhetően a dudazene emlékeiként a vonósbandák repertoárjába is bekerültek, és a cigányzenészek kezén, elsősorben az erdélyi dialektus területén tovább variálódtak. A szlovákiai magyar tájegységek hagyományos vonószenéjében csak a Felső-Bodrogközből ismerünk ilyen, aprája-szerű motívumsorokat, melyeknek a helyi elnevezése „fogás”. A zenészek elmondása szerint viszont itt nem átvezető, tulajdonképpeni ’közjáték’ funkcióban, hanem a friss csárdás kicsúcsosodásaként, a táncfolyamatot lezáró finálé szerepkörben használták. Kivételt a lakodalmi menyasszonytánc képez, amikor egy dallamot gyakran egy órán keresztül is kellett játszani, és a fogást ilyenkor mintegy a zenei folyamat színesítéseként, az egyes szakaszok közé közbeékelve muzsikálták. Valószínű, hogy a fogás dallamát, illetve alkalmazásának gyakorlatát ez a rítus tartotta életben a közelmúltig, erre utal a menyasszonytánc dallamához kötött hangneme is.
A bodrogközi cigányság mára magyar anyanyelvűvé vált, nyelvi asszimilációjuk a huszadik század ötvenes éveiben, de lehet, hogy már a második világháború előtt lezárult. A zenészcigányok valószínűleg ennél még korábban kiléptek őseik anyanyelvi kultúrájából, s ez a váltás a hagyományos kultúra számos területén érzékeltette a hatását. A népzenei gyűjtés során többször kiderült, hogy számos, régies magyar dallamot már csak a cigányok használatában, mintegy „alászállt kultúrjavként” lehetséges dokumentálni. A lemezünkön hallható csárdások egy részéről is, mint cigánycsárdásról, cigánynótáról nyilatkoztak a zenészek. A bordogközi magyar cigányságnak viszont mindezek ellenére fennmaradt a saját, hagyományos dallamvilága is, melynek legszebb példáit a cigánycsapás nevet viselő tánc dallamai között (37-39. sorszám alatt), valamint az „árva nótáknak” nevezett, keserves, illetve rabének szövegekkel énekelt parlando dalokban láthatjuk (ilyen 33-as sorszámot viselő felvétel). Egyes cigány dalszövegek emellett utalnak a szomszédos Szabolcsban elterjedt, valamint a Bodrogköztől északra, Kaposkelecsényben is felgyűjtött cigánybotoló néhai meglétére is. Az ide vonatkozó példa lemezünkön a 36-s sorszám alatt található.
A Bodrogközben a második világháború előtt erős zsidó közösségek is éltek. Ezek emlékét a zenekarok repertoárjában néhány táncdallam és két „zsidó imádság” őrzi. Az egyik egy, a huzsas évek idejében elterjedt, „Berc” néven is emlegetett (az eredeti, angol „The Bells”- ből képezve) népszerű, valószínűleg a zsidó közösségekben valaha különösen kedvelt tangó lelassult változata, a másik, melynek felvétele egyben lemezünk zárószáma is, a zsidó népzene egy szép, régi darabja.
Az itt szereplő cigányzenészek Oláh „Nyaka” Árpád zenekarából, illetve annak „holdudvarából” kerültek ki. Bizton állítható, hogy „Nyakáék” az elmúl évszázad második felében a Felső-Bodrogközben uralták saját szakmájuk terepét. Minden, magát valamire tartó gazda őket igyekezett megfogadni gyermeke lakodalmába, a legénytársulatok pedig egyenesen versenyeztek, melyik falu szüreti, vagy farsangi bálján fog muzsikálni ez a „válogatott csapat”. A leleszi, bodrogszerdahelyi, szomotori, vagy kistárkányi zenekarokat kisebb elismerés övezte, bár a tényleges különbségekről saját fülünkel már sajnos, nem sikerült meggyőződnünk. A család – hiszen a zenekart a szakmán kívül szoros családi kötelékek is összetartották – a ma Magyarországhoz tartozó Semjénból származó nagyapától eredezteti zenész múltját. Ez a nagyapa Bodrogmezőn (régi nevein Pólyány, vagy Leleszpolány) telepedett le, és fiaiból, unokáiból mind zenészek lettek. A felvételeinken szereplő Oláh „Nyaka” Árpád és Mackó Rudolf édes testvérek voltak, a cimbalmos Oláh Dezső első unokatestvérük. Bőgősük, ifj. Oláh Árpád „Nyaka” bácsi fia, az itt hallható többi zenész pedig az Oláh család tagjaival mind sógorságban, vagy komaságban áll. A felső-bodrogközi muzsikuscsaládok gyerekei a harmincas-negyvenes években Ungvárra jártak zenét tanulni, az ottani nagyhírű, képzett, zeneoktatást is vállaló cigányzenészektől. A visszaemlékezések alapján két ilyen, kiemelkedő mesternek: Patai Vilmosnak és Haga Nándornak tudjuk kimutatni a ténykedését. Az oktatás nem zeneiskolai keretek között zajlott, a kottaolvasás nem képezte a felkészítés részét. A tisztán auditív képzés elsősorban a szolgáltató zenéléshez szükséges, praktikus készségek elsajátítására irányult. A negyvenes évek elejére valószínűsíthető megalakulása után a zenekar sok helyen megfordult. A háború éveiben, mint fiatal, újdonsült zenészek a (Felső-Bodrogközzel együtt) Magyarországhoz visszacsatolt Máramarosszigeten, egy fogadó alkalmazásában muzsikáltak. A hatvanas évektől részt vettek a helyi folklórcsoportok, néptáncegyüttesek munkájában, és a kilencvenes évek elejétől gyakori vendégei voltak a szlovákiai, majd magyarországi táncházmozgalom különféle rendezvényeinek. Zenéltek grófoknak és parasztoknak, jogászoknak és orvosoknak, vadásztársaságoknak és kerületi elvtársaknak, magyar parasztoknak és cigányoknak, vagy éppen különös, tarisznyás, városi fiataloknak, és mindnek ugyanazzal az alázattal, és ugyanazzal a büszkeséggel szolgálták ki a zenei igényeit. Oláh „Nyaka” Árpád és zenekara muzsikáját rögzítettük az MTA Zenetudományi Intézet Kodály Termében, a Magyar Rádió stúdiójában, majd a Fonó Budai Zeneház „Utolsó Óra” programjának keretében is. A jelen lemezen hallható válogatás mégis – néhány szükséges kivételtől eltekintve – a helyszíni felvételekre támaszkodik, hiszen itt mindig érezhetően oldottabban, személyesebben, meghittebben szólt a muzsika.
Bodrogközi felvételeim, gyűjtéseim szereplői közül sajnos, már sokan nem élnek. Oláh „Nyaka” Árpád zenekara is szétesett. Először Mackó Ruolf halt meg, még a kilencvenes évek közepe táján, majd 2004-ben őt követte Oláh Dezső, akit nagyotmondásai miatt „Dilidezsőnek” is neveztek. Maga „Nyaka” bácsi tavaly, 2005-ben halt meg, nem érte meg, hogy nevét másodszor is felterjeszthessük a Népművészet Mestere kitüntetésre. Pedig megérdemelte volna…
Legyen ez a lemez bizonyítéka az ő el nem feledett, átmentett tudásuknak. Annak reményében ajánlom emléküknek, hogy a mai, vagy jövőbeli, bodrogközi, vagy akár más vidékekről származó fiatal zenészek az Ő muzsikájuk segítségével, e zene dallamainak, valamint jellegzetes stílusának elsajátításával és terjesztésével is gátolni fogják annak feledését, hogy kik vagyunk.
Budán, 2006 február 28-án
