Az albumról
Előadók: Szitás Albert (5) és a felsősófalvi hagyományos hangszeregyüttes (1-4, 6-9)
Gyűjtötte, válogatta és közreadja Pávai István
Részlet a lemezborítóról:
"[...] régi adósság törlesztését kezdi el ez a lemez. Ezúttal csak a zenélést hivatásszerűen művelő felsősófalvi hagyományos hangszeregyüttes kerül bemutatásra, egyetlen dallam énekelt változata kivételével (énekelte Szitás Albert 73 éves korában). Társadalmi helyzetükből adódóan ezek a hangszerjátékosok nemcsak falujukat, hanem az egész vidéket méltán képviselhetik, hiszen még a szomszédos Nyárád-mentére is megfogadják őket muzsikálni.
A felsősófalvi hangszeregyüttes hegedű-cimbalom-bőgő összetételű. A népi emlékezet szerint a harmincas években is ugyanilyen összeállításban húzták a talpalávalót a korabeli muziskusok. A hegedűs (Paradica Mihály, szül. 1925-ben) a vidéken ma ismert énekes előadásmóddal szemben még őrzi a díszített játékmódot, ha nem is olyan mértékben, mint Gyimesben, a Mezőségen vagy Kalotaszegen. Melléhez szorított hangszerére bal arcával félig rádől, a hegedű nyaka pedig bal tenyerében nyugszik, ugyanakkor vonófogása, vonókezelése is sajátos. Megjegyzendő, hogy klasszikus hangszertartással és vonófogással lehetetlen a díszítéseknek ezt a különleges hangulatát visszaadni, vagy a tánchoz alkalmazkodó hangsúlyokat ugyanígy kijátszani. A cimbalmas (Paradica János, szül. 1928-ban) elsősorban nem akkordokat, hanem a dallamot játssza hangszere jellegének megfelelően, ugyanakkor biztos ritmikai alapot teremt a tánchoz, mert nem vattázott, hanem csupasz faverőkkel cimbalmozik. A néha bejátszott akkordok, kettős hangok mixtúra jellegűek, nem igazodnak a klasszikus összhangzattan vagy a városi cigányzenészek akkordfűzési szabályaihoz. Megfigyelhető, hogy a moll jellegű dallamokat is gyakran dúr hármashangzattal zárja, akárcsak más hagyományőrző vidéken a kontrások. A bőgős (Rácz Béla, szül. 1955-ben) többnyire szintén a dallamot próbálja követni, ami nem sikerül tökéletesen, egyrészt a hangszer lehetőségeiből adódóan, másrészt az egyes tánctípusok által megszabott vonásnemek kötelező betartása miatt. Fontosabb ugyanis a tánc által megkívánt ütemrészek hangsúlyozása, tehát a ritmikai szerep, mint a "helyes" hang megszólaltatása. Ebben meghatározó tényező a tempó is, lassúbb tempóban könnyebb követni a dallamot. A bőgő elsődlegesen ritmikai szerepét bizonyítja az a tény is, hogy gyorsabb táncok esetében a bőgős áttér pizzicato játékmódra úgy, hogy a pengetett húrt visszacsaptatja a fogólapra. Máskor teljesen abbahagyja a dallamjátszást, s egy erre a célra készített fapálcával az üres húrokat, bal tenyerével a hangszer káváját üti. A három hangszer együtt sajátos heterofóniát hoz létre, amely idegen az európai múzenlhez, cigányzenéhez szokott fül számára, de annál otthonosabban hangzik a keleti népzenék és hayományos műzenék, sőt a mediterrán zenefolklór régies formáinak ismerői számára.
A lemez többségében hagyományos tánczenét tartalmaz, de néhány "nem táncos" műfaj is helyet kapott rajta.
[...]
A lemezen elhangzó hangszeres anyagot 1982. augusztus 28-án Ocna de Jos-on [Alsósófalván], az énekes dallamot 1979. május 18-án Ocna de Sus*-on [Felsősófalván] rögzítettem hangszalagra UHER 4200 REPORT STEREO IC magnetofonnal. A helyszíni felvétel sajátossága, hogy a zene hangulatától elragadott előadók esetenkénti bekiáltásai, kurjantásai is hallszanak. Dallamváltáskor a hegedűs mindig a cimbalmos füléhez hajol, hogy éreztesse vele az átmeneteket. Ezáltal eltávolodik amikrofonjától, s ilyenkor a hegedűhang jelenléte a bal csatornán csökken. Úgy vélem, mindezek nem rontanak számottevően a zene esztétikai értékén, míg stúdiófelvétel esetén a néprajzi hitelesség feltétlenül csorbát szenvedett volna.
Pávai István"
* A lemez megjelenésekor a helységneveket románul kellett írni.
