Ballada a nemzetfáról

Messze tájon, Nyugat-Ázsiában
bősz vihar dúlt végig hajdanában,
nemzetfákat csavart ki tövestül,
s az egekbe emelt mindenestül.
Szárnyra kapva lombok és virágok,
útra keltek látni szebb világot,
úgy szóródtak a világban széjjel,
mint a magvak az ördögszekérrel.

Napkeletről nyugat felé törve,
gyökerestül, vihartól söpörve,
csak egy szárnyalt árván,
egymagában,
hadak útján, csillagok nyomában,
az egekből új hont kiszemelni,
gyökereknek jó talajra lelni,
berepülvén Kárpátok fölébe,
élet völgye tárult ott elébe.

Alászállva beteljesült vágya,
nemzetfának lett az melegágya,
magas bércek láncai ölelték,
mint a bástyák Isten Édenkertjét.
Nemzetfáját az úr elültette,
és azóta őrködik felette,
gyökeret vert magyarságnak fája,
virult lombja díszes koronája.

Vadon élve, örök hadban állva,
század évig nyugvást nem találva
e hazában a pogánykodásnak,
gátat vetni népek vermet ástak.
Kereszténység sűrű erdejében,
egy pogány fa nem maradhat épen,
ám de Isten védelmébe vette,
vadfa lombját megnemesítette.
R: Kiragadva talajából,
Elszakítva őshazától.

Beoltotta szeretet hitével,
keresztelte szent folyók vizével,
Boldogasszonyt küldé
védszentjének,
hogy őrködjön sorsán nemzetének.
Valahányszor vészes vihar tépte,
e fa lombját, gyümölcsét megvédte,
tatárjárás bár megtizedelte,
török-dúlás igába terelte.

Ősidőktől gyűlölet hevében,
szomszédoknak szálka a szemében,
világégés vonult el felette,
ellenségek prédájává tette.
Mint a sáskák éhcsillapításnak,
nekiláttak a nagy csonkolásnak,
századoknak bosszúérlelése,
magyarságnak lett Isten verése.
Ám a bosszút erőszak nem szülte,
a magyarság azt mindig kerülte,
de e népnek szelleme és lelke,
az irigyek táborát növelte.
Ezer éve István király óta,
a másságot e hon felkarolta,
otthont adva világutazóknak,
vándorlóknak és földönfutóknak.
R.: Kiragadva talajából,
Elszakítva őshazától.

"Egynyelvű és egy szokású állam,
romlandó és törékeny" magában.
Ha e tájon megértésre lelne,
Szent Istvánnak eme bölcs intelme,
Sötét múltnak nemzedékváltása,
Ősi álmok megvalósulása,
Szenvedések verejtéke végre,
Igazgyöngyöt varázsolt az égre.
R.: Kiragadva talajából,
Elszakítva őshazától.

Boldogasszony, hazánk patrónája,
Tőled most is nemzeted imája,
balsorsának fordulását várja,
véres ezred ha már végét járja.
Csillogtasd meg új ezrednek fényét,
nemzetednek egyetlen reményét.
Elfeledni ne hagyd dicső múltját,
jövőjének világítsd meg útját,
nyerje vissza szép önbecsülését,
erősítsd meg múló büszkeségét!
Nemzedékit áldd meg életkedvvel,
gyarapodjon régi lendülettel.
Szálljon áldás otthonunkra,
Ezer éves államunkra!