II. Rákóczi Ferenc kiáltványa / Magyarország, Erdély, hallj új hírt

Örök emlékezetül.
Ismét kiújultak a dicső magyar nemzet sebei, a nemzet megsértett szabadságának annyiszor mostohán kezelt sebesülése, s most már az a veszély fenyeget, hogy tagjai lassú sorvadása közben végzetes uralma alatt az ausztriai uralkodóház az egészséges törzset is a végső, halálos pusztulásba dönti, s azt követeli, hogy karddal vágjuk ki. Oh, kegyetlen, szabad népnek tűrhetetlen szolgaság!
Az ország népe még most is széltében hangoztatja, hogy jobb volt sorsa a hódító félhold alatt, az meg okmányokkal bizonyítható, hogy az osztrákok évenkénti zsarolásai az ottománoknak fel évszázad alatt teljesített szolgáltatásokat is bőségesen elérik. Nem bízhatunk tovább azokban, akik saját okirataikat annyiszor megsértették. Ezért életünket, javainkat és utolsó csepp vérünket szabad akaratunkból édes hazánknak, (ami mindenkinek a legdrágább) az osztrák iga alóli felszabadítására szenteljük.
II. Rákóczi Ferenc

Magyarország, Erdély, hallj új hírt,
melyet régen, hogy az tokos bírt!
Már ideje, hogy felserkenj,
puskát, kardot, rozsdától fenj,
dobszóra, ülj lóra!

Bizony régen, hogy már aluszol,
hideglelés nélkül vajuszol.
Megemésztett a porció,
nincsen benned már semmi jó.
Hol híred s fegyvered?

Ne hagyd magad, kérlek, ily lágyon!
Mit heversz honyodban csak ágyon?
Kapádból is csinálj fegyvert,
lám, országod termett embert,
ébredjél s ne késsél!

Nohát magyar, kapjad az üdőt,
mert mutatott Isten immár főt.
Szép hazádért, kedvesidért,
de mért szánnál ontani vért?
Ne sarcolj, csak harcolj!

Német, én most csak emlegetlek,
de rövid nap megfenyegetlek,
mert látom, hogy nincsen hütöd,
amit ma szólsz, holnap ütöd,
más nyélben, rossz jelben.

Ám menj pokolban most apáddal,
mit keressz itt köztünk lánc-fáddal?
Porciónkkal ha laktál jól,
egyék varjak ki hasadból!
Távozzál s kárhozzál!