Buga Jakab éneke

Mit búsulsz kenyeres, midőn semmid sincsen,
Jó az Isten, jót ád, légy jó reménységben.
Kinyílik az idő majd a jó tavaszkor,
Hová lát két szemünk, oda menjünk akkor.

Oh, édes pajtásom, hogyne búsulgatnék!
Midőn sok búbánat rajtam uralkodék.
Illy nyomorúságban még sohasem voltam,
Gondolkodásimban ugyan elfáradtam.

Rongyos a dolmányom, kinn van az oldalam,
A sok folttól ugyan nehéz a nadrágom.
Hátam lapockáját veri a kalpagom,
Rongyos mentécském is alig áll vállamon.

Az lovam lábáról lehullott a patkó,
Aki rajta van is, az is nemigen jó.
Ha nem patkoltatom, elromlik a jó ló,
Ló nélkül pediglen nékem nemigen jó.

Az farkasbőrömnek elkopott a szőre,
Poloska, pókháló a szögön belepte.
Csak úgy sétál rajta a férgek serege,
Mert szennyes az ingem, nincs ki fehérítse.

Kenyerem s pecsenyém nemigen bőven van,
Morzsalék sem hever üres tarsolyomban.
Pénzem pedig nincsen az hitvány zacskómban,
Mind megiddogáltam tavaly az korcsmában.

Kurva már az anyja, mint élhetek, élek,
Kivehetem hasamat az szép verőfénynek.
Csak úgy dohányozok, az midőn éhezek,
így én is másokkal szépen eltengődek.

Ez verseket szerzém keserűségemben,
Az nagy ínség miatt, Nógrád vármegyében.
Ezerhatszázhatvan és nyolc esztendőben,
Megvervén az Isten nagy korhelységemben.