Kossuthé

Kossuth Lajos udvarába áll egy terebélyes diófa,
Kispejlovam felnyergelve, kantározva áll alatta.
Arany a zabolája, édes a babám pici szája.
Lehajtom a bús fejemet a rózsás ölelő két karjába.

Megüzenem, vagy megírom, vagy még szóval is megmondom,
Hogy az Isten, a jó Isten egy árva fiút ne adjon.
Mer az árvát az ág is, siratja aztat a madár is,
Így hát, csárdás kisangyalom,
árván maradsz te még magad is.

Kiszáradt a Tisza, csak a sara maradt.
Meghalt Rudolf trónörökös, csak a neve maradt.
Oda ment az apja, költi de nem hallja,
Kelj fel, Rudolf trónörökös, tied a korona.
Oda ment az anyja, költi de nem hallja,
Látja, hogy a göndör haja a vállára van fagyva.

A gyulai kaszárnyára rászállott egy gólya,
Vizet hozott a szájában a regruták számára.
Mosdjatok regruták, mert porosak vagytok,
Azt csak a jó atyaságos egy Úristen maga tudja, hogy
mikor szabadultok.

Pokrócomnak a négy sarkára írom a nevemet,
Átadom a resztungomat a százegybelieknek,
Ne sírj, bundás, ne sírj, kitelik az idő,
Nékem is volt, de már letelt a három esztendő.