Becskereki, Becskereki / Válaszúti hegyet fújja a hideg szél

Becskereki, Becskereki,
mért adtatok kardot neki?
Ha ravasznak gondolnának,
örökre megátkoználak,
De lelkedet jól ismerem,
hogy nem voltál rossz emberem,
A csatába velem voltál,
mind jó vitéz hadakoztál.

Vágják a nagyerdő útját,
viszik a magyar katonát,
Kit lefelé, kit felfelé,
egyet sem hazája felé,
Öltöznek szürke gúnyába,
viszik a csata zajába,
Kit a golyó, kit a dárda,
kit éles kard összevágja.

A kis utcán még a világ,
mindig ég a gyertyavilág.
Azért ég ott olyan későn,
ott lakik az én szeretőm,
Többet keres a tűjével,
mint az apja hat ökrével,
A tűjével többet keres,
mint amennyit apja szerez.

Válaszúti hegyet
fújja a hideg szél,
Köszönöm galambom,
hogy eddig szerettél,
Köszönöm a jókat,
a páros csókokat,
Amit az orcámra
sűrűn adogattak.

Ne szeress, ne szeress,
mert nekem nem kellesz,
Elmúlt az az idő,
mikor voltál kedves,
Te tettél fogadást
én előttem, nem más,
Hogy én rajtam kívül
sohase szeretsz mást.

De te hamis voltál,
engemet megcsaltál,
Egy-két páros csókér
máshoz folyamodtál,
Ha tudtad határát
rövid szerelmednek,
Mért nem hagytál békét
én árva fejemnek.