Bujdosás

El kell mennem a földemről,
Búcsúzni szép nemzetimtől.
Nehéz válni szerelmemtől,
Az én drága kedvesemtől.

No mégeccer megcsókollak,
Azután Istennek hagylak,
Tartson Isten egészségbe,
Láthassalak víg örömbe!

Ideje bujdosásimnak,
Eljött már utazásimnak,
Sok okai vadnak annak,
Az én elbujdosásimnak.

Ződ az útnak a két széjje,
De bánatos a közepe!
Masérodzom búval benne,
Masérodzom búval benne.

Angyalidot, én Istenem,
Küldjed, vezérijjen engem,
Hogy őröjzön, s oltalmajzon,
Ahol nem üsmérnek engem!

Aj, sirass éldesanyám, míg előtted járok,
Mer aztán sirathatsz, ha tőlled elválok!
Aj, tudja a Jó Isten, hol történ halálom,
Tudja a Jó Isten, hol történ halálom!

Aj, az én ágyam lába rozsmarint a fája,
A fölső deckája ezüstbe van vágva.
Azt mi nem reméljük, hogy párnán meghaljunk,
Hanem a harcmezőn világból kimúlunk.

Koporsóm ződellik, pázsinttal virágzik,
Kénott tartott testem abban megnyughatik.
Megcsendült harangom: pallérozott kardom.

Az égi madarak seregenként sírnak,
Hogy az én szüleim többé nem láthatnak.
Aj, nem es leszen addig örömünk állandó,
Még bé nem szállhatunk szép magyar hazánkba.
Éldes szüleinknek jó napot nem mondunk,
Kedves szeretőnknek egy pár csókot adunk.

Bolondság vót nádhoz bízni,
Mert fel szokott szépen nőni.
A szél kezdi legyengetni,
Mindenfelé kezd hajlani.

Hajlik hajzám, hajlik máshoz,
Hajlik egy idegen párhoz,
Kivel szüvem dicsekedett,
Attól elidegenedett.

Kelj fel rózsám, mert megvirjad,
Feljött a szép hajnalcsillag!
Dehogy feljött, még hajnal sincs,
Bánatunknak még vége sincs!