Vágják az erdei utat / Nyisd ki rózsám ablakidat / Nem akar az ökörcsorda legelni

Vágják az erdei utat,
Viszik a magyar fiúkat,
Kit lefelé, kit felfelé,
Egyet sem a hazája felé.

Galícia közepébe,
Két kaszárnya van egy végbe,
Oda viszik szegényeket,
Szegény magyar legényeket.

Kihajolnak az ablakon,
Rózsa nyílik csákójukon,
Rózsa nyílik, szegfű hajlik,
Édesanyám szava hallik.

Mit érek, ha szavát hallom,
Ha anyámat nem láthatom,
Mit érek én a szavával,
Nem beszélhetek magával.

Édes rózsám, ha még szeretsz,
Engem soha el ne felejts!
Én felejteni nem tudlak,
Még éjjel is megálmodlak.

Nyisd ki rózsám ablakidat,
Ereszd be a galambodat!
Búcsúzzak el utóljára,
Bús szívem nagy fájdalmára.

Nyújtsd ki rajta két karodat,
Öleld meg meg a galambodat!
Én elmegyek ezer búval,
Te itt maradsz százannyival.

Én elmenyek, te itt maradsz,
Tőlem több panaszt nem hallasz,
Megnyughatol panaszimtól,
Ölelgető karjaimtól.

Nem akar az ökörcsorda legelni,
Nem akar a régi rózsám szeretni,
Szépen kértem, hogy szeressen engemet,
Sírva mondta: késő van már, nem lehet.

Szépen kértem, adjon egy szál virágot,
Azt felelte: elhagytál szép virágom,
Szépen kértem, hagyjon mellé pihenjek,
Azt felelte: felejtsél el engemet!